Foglalkozzon Egy Macskával

2024 Szerző: Sebastian Paterson | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-16 13:50

Horgászmesék

Én és Vadim horgásztársam minden nyaralását Karéliában töltjük. Régóta választottunk egy mély erdei tavat, és minden évben ott horgászunk. Nyilvánvaló, hogy ez a zárt víztározó nem különbözik fajta szerint … Csuka, sügér, torta, vagyis talán az egész hegyvidék. A tiszta természet, a nyugtalan, mindenütt jelenlévő turisták és horgászversenyzők hiánya erkölcsileg nagyon kényelmessé teszi vakációnkat.

Így tavaly nyáron a szokásos helyünkre mentünk. Természetesen alig vártuk, hogy azonnal elkezdjük a horgászatot. A teljesen természetes türelmetlenséget megfékezve azonban elsősorban a letelepedés mellett döntöttünk. A mélyen a tóba nyúló köpeny legvégén sátrat vertek, helyet készítettek a tűz számára, asztalt, két padot emeltek körülötte, és egy füstházat állítottak fel a halak számára. Ezek után hoztak tűzifát és tüzet készítettek.

És miközben a teáskanna vize forrott, minden halász számára érthető izgalommal nézték a tavat, és azon tűnődtek, mit fogunk ezúttal - a rekord trófea számunkra egy öt kilogrammos csuka volt, amelyet Vadim fogott egy fonórúdon három évekkel ezelőtt. És a tó intett és vonzott minket … A tükrös vízfelületet időről időre a fránya halak fröccsenése izgatta.

Sietve kortyolgatva a teát, felpumpáltuk a felfújható csónakot, és mintegy ötven méterre hajóztunk el a parkolótól, letelepedtünk a nád magas falához. Ott úszó rudakkal sültek a körökhöz, és szétszórták őket a tóban. Ezt követően Vadimmal utaink, ahogy mondani szokták, elváltak … A parttól kezdett horgászni egy fonódó rúd után, én pedig csónakból kezdtem trollkodni a vízvezetékig.

A nap végére fogásunk nem volt különösebben lenyűgöző, de így is öt rendes (tenyérnél több) csótát, hét süllőt és egy kis csukát fogtunk egy kört. Nagyon elégedettek voltunk (elvégre a kezdeményezés megtörtént!) Megtisztítottuk a halat, megsóztuk a nagy részét, a többiből halászlét főztünk.

Vacsora után bemásztunk a sátorba, és hálózsákokon fekve élvezhettük az erdő hangjait, amelyek aludni kezdtek. Valahol a tó másik végén kakukk kukorékolt, nagyon közel hozzánk, valószínűleg egy varjú rémülten ápolt ijedtében. Hirtelen egy teáskanna dübörgése hallatszott az asztalról …

Kiugrottunk a sátorból, és a félhomályban a félhomályban sikerült észrevennünk, hogy valami apró állat villámokkal vetette magát a legközelebbi fára. Hiába lestünk a koronába, semmit sem láttunk. Az éjszakai látogató alaposan elvégezte a házimunkát: a földet gereblyézte azon a helyen, ahol megtisztítottuk a halakat, megforgattuk az edényeket, kanalakat és bögréket szórtunk szembe, nem is beszélve az oldalán fekvő teáskannáról.

- Ki lehet? - Vadim kérdőn rám meredt.

Csak vállat vontam … Mindketten tudtuk, hogy a környéken nincs emberre veszélyes állat. Éppen ellenkezőleg, az állatok és a madarak többsége megpróbál távol maradni az emberektől, ösztönösen érezve, milyen veszélyt jelentenek rájuk. És itt…

Anélkül, hogy bármilyen következtetésre jutottunk volna, ismét bemásztunk a sátorba, de alig feküdtünk le, amikor egy szúrós rikoltozás hallatszott szó szerint a fejünk felett. De amint kint értünk, a sikoltozás azonnal abbamaradt. Egy ideig mozdulatlanul álltunk, reszkettünk az éjszaka hűvösségétől, és intenzíven lestünk a körsötétbe. De minden hiábavaló. Az áthatolhatatlan sötétség nem engedett semmit látni …

Ez a visítás, bár szakaszosan, szinte egész éjjel követett minket. És amint hajnalodni kezdett, valami dübörgött a sátor tetején, majd gyorsan legördült és minden, ugyanazzal a szúrós vicsorgással, elrohant.

Vadim gyorsan kinézett az ablakon, és látva, hogy a férfi elmenekül, meglepetten felkiáltott:

- Ez csak egy macska! Fekete-fehér sárga jelölésekkel.

A második éjszaka az első pontos mása volt. Ébren töltöttük. Üvöltés követett minket. A harmadik napon "katonai" tanácsot tartottak: mit kell tenni?

- Esetleg cserélje le a parkolót? - javasolta Vadim.

Teljesen elutasítottam ezt az ajánlatot. Először egyáltalán nem akartam elhagyni ezt a helyet. Másodszor, merre kell mennünk? Ezért elmélkedve így szólt:

- Próbáljuk meg kifizetni ezt a macskát.

- Hogy hogy?

- Minden este hagyunk neki halat. És lássuk, mi történik.

Este, miután megtisztítottuk a halakat, három kis csótát tettem a táborunk oldalára. A sátorban fekve arra gondoltam: sikerül-e a macskával való "üzletünk", vagy sem? De sem este, sem éjszaka nem volt sikoltozás. Csak kora reggel hallották. Ezt két napig megismételtük.

"Vacsorával kedveskedtünk a macskának, és úgy tűnik, ő is reggelit követel" - javasoltam.

- Akkor néhány halat kell tartani a ketrecben, és reggel odaadni a zsaroló macskának - indokolta Vadim.

Csak előbb mondva, mint kész. Ez az intézkedés segített, minden nap reggel és este a szokásos helyen hagytuk a halakat, és a nyikorgás már nem zavart minket. Ez egész nyaralásunk alatt folyt.

Be kell vallanom, hogy annyira megszoktuk a macskát, hogy távozva némi sajnálattal gondoltunk arra is, hogy lenne itt nélkülünk? Különösen télen. Végül is a legközelebbi falu tizenöt kilométerre van. Igaz, ezt a macskát valahogy megtalálták, mielőtt eljöttünk! Reméljük, hogy nélkülünk fog élni.

… Amikor azonban nyáron ismét megérkeztünk a tóhoz, a macska nem volt ott. Eltűnt. És már senki sem zavart minket. Talán egerek …